(Most is itt van két vendég: balról Kappesz Sándor Németországból, Földesi István Érdről és a házigazda Sosi, azaz Soós István)

Kőbányán, a Kőér utcai sportkomplexumban található a Szpari legendás birkózóterme.

Azért most álljunk meg egy pillanatra! A Kőbánya és a Kőér utca is stimmel. De a hajdan kiemelt egyesület, a Bp. Spartacus éppen megszűnt. A komplexum sem olyan, mint régen, annyira lepusztult, hogy az embernek sírni támad kedve.

A birkózóterem még megvan, és élettel töltik meg naponta az idejárók. De már nem ugyanaz. Nádasi Attila edző, aki ötödik volt az 1980. évi Eb-n a kötöttfogás 74 kg-os súlycsoportjában, egy perc alatt elsorolja minden nyomorúságukat: „Minden hónapunk százötvenezer forint mínusszal indul, amit valahogy mindig összead a társaság és néhány jótét adományozó. Jómagam és Soós István vezetőedző, vagyis Sosi, másfél éve nem kapunk fizetést. Az egyesület elnöke, Pazár Sándor próbál a Gázművek figyelmébe ajánlani minket is, mint a kézilabdásokat. Talán összejön. Naponta négytől fél hatig megtartjuk az edzést, és bár vannak ügyes gyerekeink, arra nincs pénzünk, hogy komolyan versenyeztessük, vagy uram bocsá’ menedzseljük őket. Fél hatra aztán jönnek a veteránok…”

Nemhogy jönnek, de ebben a percben, pontban fél hatkor már régen itt is vannak. Fiatalos fickó szólít meg, és érdeklődik: megismerem-e. Nagyon ismerős, de nem tudom hova tenni. „Kappesz…” – mondja, mire rávágom: „Kappesz Sanyi!”, meg még azt is: „Hová tűnt Kappesz Sanyi pocakja?” ’72-ben, éppen negyven éve írtam cikket ezzel a címmel az akkori gyerekről és társairól a Népsportban. Amikor együtt látnak minket, a terem távoli sarkából is odakurjant valaki: „Hová tűnt Kappesz Sanyi pocakja?”

Ezek szerint maradandót alkottam…

Sanyi(ka) ’78-ban volt junior Eb-ezüstérmes a kötött 82 kilóban. Több volt benne. Németországban él, de amikor hazalátogat, szinte az első útja ide vezet.

Az édes otthonba. Mert csakugyan olyan ez a terem a veteránoknak, amint a Pál utcai fiúknak volt édes otthonuk a grund.

Veterán törzshely. Megszokás is, megújuló élmény is idejárni. Jár az is, akinek amúgy van hol edzenie, köztük dr. Mensch Henrik, a tavalyi veterán-vébé magyar aranyérmese. Mert itt jó, itt csak maguk vannak, köt a régi barátság, az összetartozás.

Az ember képes beleérezni a helyzetbe némi szomorkás melankóliát. De csak körül kell nézni, és látni a focival vagy birkózással hancúrozó, tele szájjal kacagó, ugratásra is mindig kész „öregeket”.

És akkor változik a vélemény is: irigylésre méltó közösség.